1. Rész

Berry szemszöge

 

Forró kávémba kortyoltam és leültem egy szabad helyre. Most is, csakúgy mint máskor, szinte tele volt a Starbucks. Tekintetemet egy csapat fiú zavarta meg, akik most léptek be. Jobban rájuk pillantva láttam, hogy egy lány is van velük. 5-en voltak. Elmosolyodtam azon, ahogyan viccelődnek egymással. Nem zavarta őket, hogy mások mit gondolnak róluk. Jó lehet ezt érezni. Lassan felálltam, kezemben a gőzölgő itallal, majd az ajtó fele kezdtem sétálni, mikor valaki belém jött hátulról, így poharam a földön landolt.

- Ne haragudj! - hallottam meg hátam mögül egy mély hangot, mire megfordultam.

- Semmi, gond. - mondtam halkan, szemeimmel a srácot pásztázva. Magas, szőke, barna szemű fiú állt előttem. 

- Veszek neked egy újat. - jelentette ki, majd kezét a hátamra téve kezdett a pulthoz vezetni. 

- Köszönöm, de nem kell. Ez tényleg nem szükséges. - tiltakoztam.

- De igen. - mosolygott, míg sorba álltunk. - Tristan Evans. - nyújtotta felém a kezét.

- Berry Wilson. - ráztunk kezet.

- Milyet kérsz? - mosolygott rám. Meglepett a kedvessége. Az első véleményem az volt róla, hogy biztos valami önfejű, nagyképű barom, mert jól nézett ki, stílusa is volt és az ilyenek erre fele, nagyon fent horgyák az orrukat, de ő rendes volt.

- Egy Caffè Mochát. - válaszoltam, mire a Tristan ki is kérte az italom, majd kezembe adta. - Köszönöm. - hálálkodtam.

- Már első nap csajozol? - jött felénk óriási vigyorral az arcán, egy óriási gesztenyebarna szemű srác. Göndör fürtök szegélyezték arcát. Akaratlanul is bámulni kezdtem.

- Nem, csak mivel neked köszönhetően fellöktem, elejtette a kávéját és vettem neki egy újat. Mert neked mindenképp előre kell futnod a wc-be. Mint egy 6 éves, komolyan mondom. Szólni kell, hogy otthon menj el pisilni, mielőtt elindulunk. - vágott vissza nevetve, mire felkacagott a barna fiú, majd rám pillantott.

Gyorsan kaptam el a tekintetem róla, de azért éreztem kipirosodni az arcomat.
- Berry, ő itt Brad és Brad ő itt Berry. - hadart, közben ránk mutogatva.
- Berry Wilson. - mosolyogtam rá.
- Bradley Simpson. - mutatkozott be ő is, s közben végig az arcomat fürkészte.
- Még egyszer köszönöm a kávét, de most már megyek. - próbáltam volna, elszabadulni a helyzetből, mivel kínosan éreztem magam, bár nálam ez nem volt szokatlan.
- Hova sietsz? - tartott vissza Brad. - Mikor bejöttünk, még ott ültél az asztalodnál. - mutatott az asztalra aminél ültem. Mosolyra kényszerített, ő és az a kijelentés, hogy még a sok ember között is észrevett engem és nem csak egy pillanatra, mert meg is jegyezte hol ültem.
- Nem ülsz le hozzánk? - kérdezte Tristan. Bradre néztem, aki bólogatott azt jelezve, hogy helyesli az ötletet.
- De. Miért is ne. - mondtam, majd az asztalhoz vezettek.
- Srácok! Ő itt Berry Wilson. Berry ők itt: Maya, a húgom. James Mcvey és Connor Ball. - mutatott végig rajtuk.
- Sziasztok! - intettem. Maya fülében fülhallgatóval ült és idáig lehetett hallani a fülsüketítő rock zenét amit hallgatott. Gyönyörű volt. Szőke, hosszú haja, kék szeme, karcsú, vékony alakja és király stílusa volt. Bármelyik lány megirigyelhette. Szinte színtiszta ellentétem volt.
- Maya! Maya! - szólongatta bátyja, de sikertelenül. Végül kihúzta füléből a készüléket, mire idegesen kapta fel a fejét a fiúra, majd rám nézett.
- Szia. Maya vagyok. - mosolygott, majd mit sem törődve, visszadugta a fülesét. Elmosolyodtam rajta, majd belekortyoltam italomba.
- Itt laksz Chicagóban? - érdeklődött Connor.
- Igen. Nem messze innen bérelek egy két szobás lakást. - magyaráztam.
- Ja értem. - mondta.
- És ti? - kérdeztem. - Itt laktok, vagy itt dolgoztok valamerre? Vagy csak nyaraltok? - kérdeztem én is.
- Tényleg nem tudod kik vagyunk igaz? - vigyorgott rám Bradley. - összeráncolt homlokkal ráztam meg a fejem. Honnan kéne ismernem őket?
- Egy együttes vagyunk. Elég ismert. The Vamps. Nem rémlik semmi? - kérdezgetett James.
- Ne haragudjatok, de lövésem sincs. - húztam oldalra a számat.
- Nem baj, majd most megismersz minket. - mondta, majd a vele szembe ülő lányt kezdte pásztázni. Persze Maya ezt észre se vette. Csak a zenéjével volt elfoglalva.
- Nincs kedved ma este eljönni velünk várost nézni? Csak sétálgatunk egy kicsit. - vetett felém egy újabb édes mosolyt Brad. Istenem, életem végéig tudnám bámulni. Nem kellene hagynom magam, hiszen mint kiderült egy világhírű bandának a tagja, így végképp semmi esélye egy olyan lánynak mint amilyen én vagyok. De még is valahányszor rám néz mosolyognom kell és azok a mogyoró barna szemei...
- De van. - törtem meg fantáziálásom a válasszal.
- Akkor 7-kor itt találkozunk, az megfelel? - kérdezte Tristan, mire aprót bólintottam.
Ez után sokat beszélgettünk. Elmesélték, hogy telt az útjuk ide és még sok más történetet, amikkel megnevettetek.
Ezután elköszöntünk egymástól és elindultam a másik irányba.
- Akkor este. - fordult vissza vigyorogva Brad.
- Itt leszek. -  mosolyogtam rá, majd hazafelé vettem az irányt.